A sűrű hegyi köd lassan oszladozott Dunbrook fölött, ahogy a hajnali nap fénye áttört a vaskos kőfalak között. A város, amely valaha mindennek ellenálló erődítményként állt, most csendes, de meg nem tört mindennapjait tengette. Genet a városkapuhoz lovagolt, szekerét egy öreg, de kitartó paripa húzta. Jobb vállán egy mókus ült, mozdulatlanul, mintha csak egy kitömött figura lenne, ám szemében olyan értelem csillant, amely idegen volt a hétköznapi állatoktól. A kapuőrök végigmérték az idegent. – Mit akarsz itt kölyök? – kérdezte az egyik teljes páncélzatban lévő őr. – Önöknek is szép jó reggelt uraim! – köszönt Genet kissé megvetően a hideg fogadtatás miatt –Kereskedelmi céllal érkeztem a piacra és a város pénzmesteréhez. – jelentette ki határozottan. Az őrök összenéztek, majd egyikük füttyentett egyet. A hatalmas nehéz tölgyből készült kapu megnyílt Genet előtt. Beengedték, de végigmérték menet közben az idegent, akinek ruházata nemesekéhez méltó, mégis egyszerű volt – egykori gazdagsága inkább rejtőzködött, mintsem hivalkodott volna. Az utcák macskakövein még ott csillant a hajnali pára, ahogy a piac árusai lassan előbújtak rejtett boltjaikból. Dunbrook lakói kemény emberek voltak – bányászok, kőfaragók, vadászok és egykori harcosok, akik egykor fegyverrel védték a várost, most pedig kalapáccsal és vésővel dolgoztak, hogy valahogy újra felépítsék, amit elvesztettek. A főtérre vezető úton megannyi szegény, kiéhezett asszony és gyermek várt alamizsnára, arcukon a nélkülözés halvány, de kitörölhetetlen nyomaival. Genet tekintete végigsiklott rajtuk, szíve akaratlanul is összeszorult. Habár már sokat látott a világ kegyetlenségeiből és ez már a harmadik Ponta irányítása alatt lévő nagyváros ahol jár, mindig ugyanaz a nyomasztó érzés kerítette hatalmába, ha szembesült az emberi szenvedéssel. Visszagondolt saját városára Brulorra, amit a pontai agresszióban a földel tettek egyenlővé. A város - melyben felnőtt - teljesen más volt. Az emberek jókedvűen mozogtak az utcán, a társadalmi rétegek között alig volt észrevehető a különbség. Genet maga is egy tehetősebb családból származott, megvolt mindene. Apja a város pénzmestere volt és a környék összes termelőjét személyesen ismerte. Haragudott Pontára, amiért elvették tőle a családját és szeretett otthonát. Amikor a Nomád háború véget ért Brulor városa a nyugatra fekvő Lintosiahoz kívánt csatlakozni. Határ menti településként esélyt éreztek ennek megvalósítására. Azonban Lintosia nem reagált időben és a pontai seregek hamarabb érkeztek. Genet édesapja még időben reagált és kimenekítette őt a városból, egy ideig az Árnyerdőben húzódott meg, ott lelte meg mókus barátját is, akivel azóta is szüntelen együtt mozog. Genet óvatosan megállította szekerét egy koldus család mellett, majd előhúzott néhány ezüstérmét a köpenye alól. Egy pillanatnyi hezitálás után az asszony és gyermekei elé dobta az érméket. Azonnal tumultus támadt, apró kezek kapkodtak az értékes fém után, miközben Genet gyomrát kellemetlen érzés járta át. „Csak cseppek egy feneketlen kútba...” – gondolta keserűen, miközben továbbhajtott. – „Mégis, ha csak egy napig enyhíthetek szenvedésükön, akkor már megérte.” A gondolat elillant, ahogy egy jól öltözött, bár kissé mogorva kereskedő mellett haladt el, aki kéjenc tekintettel méregette Genet lányos arcvonásait. A férfi kicsit közelebb lépett, majd megszólította: – Új vagy errefelé fiam? – köhögte rekedt hangján a kereskedő. – Igen. – válaszolta Genet kimérten, miközben szekerét megállította – Most vagyok először ebben a városban. De úgy dicsérik a környékbeliek az itteni borokat, hogy muszáj lesz szereznem belőle. Genet tudta nagyon jól, hogy Dunbrook a mostani időkben csak a borból él meg igazán. A jó építészeiket és erős embereiket mind Pontába vezényelték, ezáltal nem maradt másuk, csak a szőlő. – Na fiam, gyere akkor velem. – biztatta Genetet a kereskedő, miközben ujjaival hívogató mozdulatokat tett. – Nálam olcsóbban nem kapsz a környéken a Dunbrooki borból. Genet kérdően vonta össze szemöldökét, majd a mókusára pillantott, mintha választ várna tőle. – Köszönöm az invitálást, de első körben biztos helyre kell vinnem a szekeremet. Még sem hagyhatom a portékámat az utcán, amíg odabent borokat kóstolgatunk. – jelentette ki Genet. A kereskedő folyamatosan Genet arcát fürkészte, gyengéden és alig láthatóan megnyalta ajkait, majd válaszolt: – Rendben fiú. Várni foglak. – mondta, majd megfordult és bevonult a mögötte álló épületbe. Genet tovább hajtott a város szíve felé, a Sziklák Kertjé-be, ahol a környékről összeszedett ritka és kevésbé ritka ásványok és ércek keverékével van kirakva az út. Ahogy haladt észrevette, hogy a távolból több pontai katona is járőrözik városszerte. Az előző városokhoz képest sokkal nagyobb itt a katonai jelenlét ami kicsit feszélyezte Genetet. Már csak pár utcányira volt a kerttől, megpillantott jobbra tőle egy utat, mely a hegyoldalba épített palota felé tartott. Hirtelen ötlettől vezérelve megállította a szekerét, és leszállva odalépett egy az út mellett álló városi őrhöz, aki épp szigorú tekintettel figyelte az utcákat és az embereket. Az őr Dunbrook címereit – a kőtornyokat melynek háttéren, két keresztbe tett kard áll – hordta sötétkék prémes bőrvértjén. – Bocsásson meg, jóember – szólította meg udvariasan a katonát –, árulja el nekem, merre találom Zurash pénzmestert? - kérdezte. Zurash nevét és tisztségét az egyheti lovaglásra lévő Orgaan-i bányamestertől tudta meg. A városi őr szemöldöke gyanakvóan összeszaladt, tekintete végigmérte az idegen férfit, mielőtt felelt volna: – Attól függ, milyen ügyről beszélünk – mondta hűvösen, majd kissé barátságosabb hangon folytatta –, de ha igazán fontos emberrel akarsz találkozni, akkor gróf Eldric Dun az, akit keresel. Ő intézi a város minden lényeges ügyét és egyben ő a vezetőnk, még ha nem is mindig örömmel teszi. Genet tudta, hogy Dun nem csak a város, hanem a környező területek vezetője is. Eldric Dun személyesen vett részt csapataival a Nomád háborúban és az új egyesített városállamokhoz is csatlakozni akart. Végül Ponta őt is meg tudta törni. – Nem hiszem, hogy ilyen fontos embereket zavarhatnék csak úgy. – válaszolta Genet. – Az igaz, hogy fontos de a gróf úr büszke felmenőire és azok szokásaira. Márpedig itt Dunbrookban a vezető mindenkit meghallgat, az utolsó ürülékhordárt is fogadja. Bár a megoldásokat nem ő intézi, de jelen van minden meghallgatáson. – mondta az őr, szemében büszkeség csillant vezetője méltatásakor. – És hol találhatom őt? – kérdezte Genet udvariasan, bár már sejtette a választ. – A palotában – felelte a katona, és fejével a magaslat felé intett, ahol az impozáns épület magasodott. – Kövesd ezt az utat, amíg a macskaköves ösvény meredekre nem vált, majd menj fel egészen a kapuig. A gróf úr nem kedveli a váratlan vendégeket, de ma úgy hallottam, jobb kedvében van, mint általában. Szóval ha nem is tud az érkezésedről, attól még fogadhat. Vagy ha mégsem, Zurasht is ott találod. – Köszönöm – biccentett hálásan Genet, majd indult volna tovább, de egy másik katona jelent meg a szekér előtt és lépett oda az út mellett állóhoz. Bal kezét mellkasának közepéhez rántotta. – A váltás megérkezett. A bátrak vezessenek! – szólt oda katonatársának. – A posztomat átadom. – csapott szintén mellkasához a másik – A bátrak maradjanak veled! Majd miután leváltották, közelebb lépet Genet szekeréhez. – Most, hogy leváltottak, kicsit másképpen is közölhetem önnel a dolgokat. – köhintett egyet, kezét a szájához emelve – Nem kell fosni barátom, amíg nem ártasz nekünk, mi sem ártunk te neked. Genet elmosolyodott, arcán rejtett önbizalom jelent meg. A katona kissé hitetlenkedve mérte végig a furcsa idegent, majd megvonta a vállát. – Sok sikert odafentre, szükséged lesz rá – válaszolta, majd rövid biccentéssel utat engedett Genetnek, aki továbbhajtott. Ahogy szekere lassan megindult a palota felé, Genet gondolataiba merült. Vajon Eldric Dun valóban hajlandó lesz üzletet kötni vele? És ha igen, milyen árat szab majd az árura, amelyről talán nem is sejti, milyen értékes lehet? Tekintete az ódon kőpalotára vándorolt, amely egykor büszke erődként magasodott Dunbrook fölé. Most inkább úgy tűnt számára, mintha a város dicsőséges múltjának fáradt mementója lenne. „Ez a város valaha erős volt. Most inkább túlélő, mint győztes. Vajon Eldric is ilyen?” – elmélkedett Genet, miközben mókusa nyugtalanul megmoccant a vállán, mintha olvasott volna gazdája gondolataiban. A palotához vezető út meredeken kanyargott fel a hegyoldalba, és ahogy Genet végighaladt rajta, érezte a város elnyűtt, de makacs szellemét. Ahogy közeledett a cél irányába az őrök száma is elkezdett megnőni. A domb oldalaiban több helyen szőlők voltak ültetve. A palotánál gyökereztek és a domb aljáig futottak, a földtől karókkal voltak eltartva. Annak idején apja is havonta hozatott nagyobb mennyiségben bort Brulorba, és azzal ünnepelték minden hónap végén a havi sikereket. Genet megérkezett a palotához, melynek bejárata egy 4 méter magas kemény kétszárnyú acélajtó volt. Mindkét oldalán ott díszelgett Dunbrook címere. Genet leszállt a szekeréről, összeszedte minden erejét, hogy Eldric iránt érzett mély megvetését és gyűlöletét elfojtsa majd közelebb lépett az ajtóban álló őrökhöz. - Jó napot uraim! - szólt feléjük, miközben lezán meghajolt - Zurash pénzmestert keresem, vagy Eldric nagyurat. Szeretnék vörös ércet vásárolni a várostól. - Egy kis türelmet kérek. - Mondta az egyik őr, majd megfordult és az ajtó jobb oldalán alig látható kis ablakhoz lépett. Sugdolózni kezdett befelé, majd visszatért a helyére. Az őrök kicsit váratták az ajtóban Genetet, de pár perc után megnyílt az ajtó egyik szárnya és kilépett egy vézna öregember rajta. Ruhája nemes származásra utalt, tekintete pedig azt sugallta, hogy ennek az embernek folyton pörög az agya. Genet a korábbi információi alapján tudta, hogy ő Zurash. - Ön lenne az, aki a vörös érccel kapcsolatban jött tárgyalni? - kérdezte az öreg, miközben végigmérte Genet minden porcikáját. Szeme egy pillanatra megakadt a mókuson, majd figyelmesen várt a válaszra. - Én lennék. Árnyerdei Genet a becsületes nevem. - mutatkozott be, majd kihúzta magát és bal karját a mellkasához szorította. A városon átkelve többször is látta, ahogy az őrök így üdvözlik egymást. - Hagyja ezt, ez katonai tisztelet adás. - köhögte az öreg - Vagy netán fegyvert is ragadna Dunbrookért? - Elnézést, félreérthettem valamit. - mondta, arcára enyhe megbánás ült ki. - Jöjjön, Eldric személyesen fogadja önt. - a mondat közepén visszafordult és kicsit jobban megnyitotta az ajtót, hogy Genet is be tudjon jönni rajta. A palota előcsarnoka hideg kőből épült, a falakon fegyverek, régi csaták emlékei lógtak. Az egyik festményen pedig Eldric Dun fiatalkori képmása volt látható – a jelenlegi önmagától távol eső időkből. A terem közepén egy magas, karcsú trón állt, két oldalán 3-3 lándzsás őr, rajta pedig Eldric Dun ült. A férfi öreg volt és beteges, arcát mély ráncok szabdalták, szemeiben a fáradtság és az elmúlt évek gyötrelme csillant. Ujjai remegtek, ahogy a szék karfáját szorította, de hangja éles és kíméletlen maradt. Könnyedén hátradőlt a trónján, és végigmérte Genetet. – Tehát egy erdőből jött, kislányos arcú, koszos férfi beállít hozzám, hogy vörös téglát akar venni? Mondd, mégis mit tervezel? Vörös házat építesz egy fára? - kérdezte gúnyos mosollyal az arcán. Genet nyugodtan állt, nem zavarta a gúny. – Csak üzletet ajánlok. Ha van fölösleges érce vagy ahogy ön nevezte, vörös téglája akkor megvásárolnám őket. Eldric Dun gúnyosan felhorkant – Ó, persze, mert mindenki ezért utazik napokat Dunbrookba, igaz? Téglaért! - szája még nagyobb mosolyra húzódott - Ha tudtam volna, hogy ekkora üzlet van ebben, már rég felhúztam volna egy saját téglagyárat. – Nem akarok senkit kihasználni. Természetesen megfizetem őket. - Genet teljesen kiegyenesedett. Tudta jól, hogy a számára oly nagy értékkel bíró ércek sem itt, sem a többi városban nem értékesek. Önmagában formába öntve egy törékeny valami lett az eredmény, ha pedig ötvözni próbálták, akkor gyengítette a szerszám és fegyver minőségét, emellett halvány rózsaszínűre is festette. Eldric Dun lassan előrehajolt, szemei megcsillantak egy pillanatra. – És én még azt hittem, hogy a mai napom unalmas lesz! Egy erdőlakó, aki aranyat szórna ércekért! Tudod, mit? Meg is könnyezem ezt a pillanatot… - kezét a szeméhez emelte, miközben arcát eltakarta, majd hirtelen ordítva folytatta mondandóját - .. ha nem lennék ennyire kiszáradva az állandó nyomorúságtól. – Azt kérdeztem, eladná-e. Nem kölcsön kérem, ez tényleg csak üzlet. - Genet reménykedett benne, hogy nem kell végighallgatnia Eldric történetét, hiszen még az is ismerte, aki a világ másik végén lakott. – Én meg azt kérdem, hogy mi a fenének kellenek neked? Netán ehetőek? Melegítenek? Vagy az erdőben megsúgta egy beszélő nyúl, hogy ezekben van Nammu irányításának titka? – Az én dolgom, mihez kezdek velük. - mondta Genet határozottan, egy pillanatra feltört benne szülei elvesztésének emléke - Számomra ennek eszmei értéke is van. Eldric Dun torkán halk nevetés tör ki, majd elkomorodik. – Nos, igazából bánom is én. A kérdés inkább az: mennyit fizetsz? - dörzsölte ujjait - Szép árat kell mondanod ahhoz, hogy ne vágassalak ki az ablakon ezért az ostoba színjátékért. – Mondjon egy árat. - mondta Genet továbbra is tűrve a gúnyt és valódi érzelmeit leplezve. Eldric Dun megjátszott komolysággal a trón karfájára támaszkodott – Hmm… Kettő arany egy korl ércért? Nem, várj… Mivel ennyire el vagy szánva, legyen inkább három arany. Sőt! Adj érte egy egész kastélyt! Genet megvonta a szemöldökét. A környéken egy korl érc azt jelentette, hogy egy átlagos kovács egy napi munkájához ennyi nyersércre van szüksége, hogy egy kard vagy egy páncél alkatrészének alapját kiolvaszthassa. Nagyobb mennyiségnél a vasmark mértékegységet használják, ez 20 korlnak felel meg. A legnagyobb mértékegység amit az érceknél használnak, az a bányahold. Ez egy átlagos bánya egy havi kitermelését jelenti. – Maradjunk a valódi ajánlatoknál. – Na, milyen kár! Pedig kíváncsi lettem volna, hogyan szándékozol egy kastélyt átcipelni az erdőn. - a gróf rácsapott a karfájára, hangos nevetésbe kezdett és végignézett az őrein is, akik azonban meg sem mozdultak. – Mivan? – Kérdezte az őröknek címezve – A kiképzésen elvették a humorérzéketeket is? Genet sóhajtott egyet, majd zsebéből elővett egy apró dióbelet és a mókus kezébe nyomta. – Beszéljünk komolyan. - Genet próbálta szavaiba belevinni minden határozottságát. – Én mindig komolyan beszélek. – Vágta rá Eldric – Csak az a baj, hogy mások túl komolyan veszik. – Tehát mennyiért adod el őket? – kérdezte Genet ismét. – Legyen 2 arany korlonként. Főleg, hogy valójában semmit sem érnek. De hát te tudod... – Megveszem. – mondta Genet, miközben próbálta fejben átszámolni, mennyit is ér itt Dunbrookban az arany. A piacon látott árak alapján megközelítőleg a vas árának feléért kapja meg a vörös köveket. – az összeset. – folytatta majd enyhe mosollyal az ajkain biccentett előre egyet a fejével. – Hát ez fantasztikus! - Eldric Dun színpadias meglepődéssel hátradőlt. - Egy őrült, aki komolyan fizet ezekért a kődarabokért! Hol voltál eddig? Még egy tucat ilyen vásárló, és talán nem kéne az éhhalál szélén egyensúlyoznia a népemnek sem. – Azt is szeretném tudni, honnan szerzi őket. – kérdezte Genet minden egyéb fecsegés nélkül, mert már kezdte unni a gróf gúnyosságát. Genet rövidtávon volt béketűrő és kezdett elfogyni a türelme. Erőszakhoz nem folyamadott volna, mert az őrök sokszoros túlerőben voltak, viszont fontolgatta, hogy inkább hátat fordít az egésznek. De sajnos túl sok forgott kockán, viszont ha választ nem is kap a honnanról, legalább az üzlet megköttetett. – Ó, szóval nemcsak ércrajongó vagy, hanem gyűjtő is? – tört ki ismét a nevetés rajta – Hát ez egyre jobb lesz! De sajnos el kell keserítselek. – arca hirtelen komollyá változott – Ezeket ajándékba kaptam Pontától. Minden hónapban küldenek egy vasmarknyi vörös ércet, mintha egy beteges tréfát játszanának velem. Használhatatlan kavicsok. – Pontától? – kérdezte meglepetten. Genet jól ismerte Ponta birodalmának történelmét. Amikor több nagy ház összefogott, hogy megszabadítsák a szigetet az állandóan fosztogató nomádoktól, Ponta elutasította a szövetséghez való csatlakozást – a nomád területek túl messze estek saját földjeitől. Ám miután a házak és klánok legyőzték a nomádokat, és bejelentették, hogy egy közösen irányított birodalmat hoznak létre, Ponta váratlanul megjelent az ünnepségen. Katonái vérengzésbe kezdtek, a szövetség vezetőit és örököseiket elfogták. Végül a birodalom valóban megalakult – de Ponta vezetésével, és most mindenki a pontai Főkirály fennhatósága alá tartozik. Minden környékbeli terület a vékonyföldtől keletre. Sakkban tartja őket azzal, hogy a vezetők és azok örökösei a túszaik. – Pontosan! Tudod, ők ilyen kedves emberek. Elrabolják a fiamat, láncra verik egy bányában, és cserébe elküldenek nekem egy értéktelen követ, hogy eszembe juttassák, még él. Bájos, nem? - Eldric Dun feszülten dőlt előre a trónján, jókedvének helyét átvette a harag. A halántékán az erek elkezdtek kidülledni. – Mintha egy szekérnyi tégla bizonyítaná azt, hogy még életben van. – Melyik bányában dolgoztatják? – kérdezte Genet, kicsit visszafogottabb hangnemben. Nem akarta, hogy az üzlet befuccsoljon, viszont szüksége volt minden információra. – Most már információt is akarsz? Azt hiszed, minden ingyen van ebben a városban? Én nem szoktam csak úgy fecsegni… – Eldric megköszörülte torkát – kivéve, ha nagyon unatkozom. – Ha elmondod, hol találhatom akkor oda is elmegyek, szigorúan üzleti célból. Ha odaérek és kiderítek bármit a fiadról akkor küldök egy varjat. Ennyit még megtehetek egy üzlettársnak. - mondta Genet most is, ahogy az előző helyeken is megígérte ugyanezt. Hiszen a legtöbb ház azért hódolt be Pontának, mert fontos túszokat ejtett. Eldric Dun elhallgat egy pillanatra, majd felhorkant – Egy varjút? Egek… – haragja gyorsan elmúlt és halk kuncogásba kezdett – Ennél titokzatosabb már nem is lehetnél. Talán küldhetnél egy táncoló medvét is, csak hogy teljes legyen a hatás! – ismét őreire pillantott, majd észlelte, hogy ez a vicces megszólalása se talált célba, kicsit visszább hagyott a jókedve. – Akkor megegyeztünk? – Genet teljes mértékben visszanyerte figyelmét és ismét kizárta a gúnyt. Eldric Dun legyintett. – Vidd az érceket, ha ennyire bolond vagy. Ha meg tényleg küldesz egy madarat… nos, azt hiszem, az első dolgom lesz lelőni, mert felettébb gyanús lenne. Genet szó nélkül bólintott. Most, hogy már sokszor értetlenkedtek a varjak miatt, úgy gondolta, hogy még pletyka szinten sem terjedt el a kontinens keleti oldalán, hogy Lintosia már 2 évtizede lassan varjakat használ üzenetküldésre. Eldric intett, a szolgák pedig lassan a szekérre pakolták a vörös érceket, ahol már több korlnyi érc feküdt alapból. Genet pedig minden korl érc után kettő aranyat számolt le Eldric idős tanácsadójának markába. Miután az utolsó kört is kivitték Genet meghajolt. – Öröm volt üzletelni önnel. – mondta, majd lassan kifordult a teremből. Eldric még Genet hallótávolságán belül mondott valamit az öregnek: - Vaenysais mythar Arya, vael usar elyth Erionis. - miután kimondta, az öreg elindult az egyik hátsó terembe. A vörös téglákkal és ércekkel pakolt szekérhez érve Genet a vállán pihenő mókusára, majd körbenézett, hogy látja-e őket valaki. Miután konstatálta hogy egyedül van, visszafordult a mókushoz. – Mit mondott Eldric? - kérdezte Genet olyan halkan amilyen halkan csak tudta. – Hogy figyeljenek meg téged, mire használod a vörös érceket. – csámcsogta fülébe halkan a mókus.
_________________________________
Vilda - 122. Hóébredő 18. napja - Valrund
Jégszív Vilda érezte, ahogy a csontig hatoló hegyi szél végigjárta a testét, miközben megérkezett a hosszúházhoz. Ez a hideg szél ugyanaz volt, mint amely mellett felnőtt, s amely benne is jéggé dermesztette a kétségeket. Az északi klánok hersirjei vártak a főteremben, viszont férje nélkül nem jelenhetett meg, hiszen itt északon a nő és férfi együtt irányít és nincs szavuk egymás nélkül. A hátulsó bejáraton ment be az erős kövekre fektetett és vastag fából készült hosszúházba. Az épület durván ötven méter hosszú és hét méter széles volt. A hosszúságából négy métert egy másik terület fedett le, ahol az ételek, italok előkészítését végezték. Vilda az ajtón belépve egy nyüzsgő térbe érkezett, mely élesen elkülönült a főterem komoly hangulatától. A falakon nem voltak díszítések, inkább praktikus polcok sorakoztak rajtuk, tele edényekkel, szerszámokkal és a konyha egyéb kellékeivel. A levegő is sűrűbb volt a füstölt hús és a fűszerek illatától, keveredve a frissen sült kenyér és a meleg italok gőzével. A tér közepén egy masszív, fából készült asztal állt, mely roskadozott a készülő ételektől és italoktól. Tálakon sültek a húsok, kancsókban állt a bor és a mézsör, kosarakban pedig friss gyümölcsök és sajtok sorakoztak. A három cselédlány serényen dolgozott, egyikük hatalmas hússzeleteket vágott, másikuk a korsókat töltötte, a harmadik pedig friss fűszereket szórt az ételekre. A félkarú férfi a tűzhely mellett tevékenykedett, hatalmas üstök fölött őrködve, időnként megkeverve a bennük fortyogó ételt. A tér zajosabb volt, mint a főterem. A lányok halk beszélgetése, az edények koccanása, a tűz ropogása mind hozzájárultak ehhez a munkával teli hangulathoz. Vilda megállt a bejáratnál, szeme végigfutott a sürgölődő embereken. Látta a koncentrációt az arcukon, ahogy a fogadásra készültek, tudva, hogy a hersirek elégedettsége a klán hírnevét is erősíti. A cselédlányok közül az egyik, egy fiatal, pirospozsgás arcú leány, akinek a haja sötét fonatokban omlott a vállára, észrevette őt. – Asszonyom! – köszöntötte megilletődötten, megtörve a lányok halk mormogását. A másik két lány és a félkarú férfi is felé fordultak, tiszteletteljesen biccentve. Vilda hűvös tekintete végigpásztázta őket. – Minden a tervek szerint halad? – kérdezte, hangja éppoly rideg és érzelemmentes volt, mint amilyennek a jégszív jelző sugallta. A pirospozsgás lány sietve válaszolt: – Igen, asszonyom. A húsok már majdnem teljesen átsültek, a bor és a mézsör lehűtve várja a hersireket. A kenyér friss, a gyümölcsök és a sajtok is készen állnak. – És a tálalás? - kérdezte Vilda tovább, szemöldöke enyhén összehúzódott. Egy másik lány, aki vékonyabb volt, félszemélre vak és a haja világosabb volt a többiekénél, lépett előre. – A nagyobb tálak a főasztalra kerülnek, a kisebbek pedig a hersirek elé. Mindenki számára elő van készítve egy öblös kupa is. Vilda tekintete a félkarú férfira siklott, aki éppen egy hatalmas üstből merített. – A leves? A férfi bólintott. – A halászlé is elkészült, asszonyom. Fűszeres és tartalmas, pont ahogy a hersirek szeretik. – Jó – mondta Vilda röviden. – Amint beléptünk a jarlal a főterembe, ti is gyertek ki utánunk. A hersirek ivókupái soha nem maradhatnak üresen. Érthető? A három lány egyszerre felelt: – Érthető, asszonyom. A félkarú férfi is bólintott, arcán eltökéltség látszott. Vilda még egy pillanatig nézte őket, arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Aztán lassan megfordult, és a főterembe vezető ajtó felé indult. A háta mögött érezte a cselédek feszült igyekezetét, ahogy azonnal folytatták a munkát, igyekezve megfelelni a "jégszívű" asszony elvárásainak. Tudták, hogy Vilda nem tűri a hibákat, és a hersirek elégedettsége az ő dolguk is. Vilda gyakran megvetéssel gondolt a szolgálók irányába. Amelyik férfi vagy nő a testi vagy mentális képességei miatt nem képes harcolni, azokból lesznek a szolgálók. A harcosok meg a kiképzések mellett végzik a kemény fizikai munkát is. Ahogy Vilda a főterem ajtajához ért, mély levegőt vett. Tudta, hogy amint belép, minden szem rájuk szegeződik majd. Férje mellett kell állnia, erősnek és határozottnak mutatkoznia, elrejtve minden kétséget és aggodalmat a mélyére. A hátsó tér nyüzsgése és a cselédek szorgalma megnyugtató volt valahol a lelke mélyén. A főteremben, ahová Vilda belépett, hatalmas gerendák futottak végig a mennyezeten, melyeket koromfekete füst borított be az évek során elégetett tüzektől. A falak durván faragott fatörzsekből álltak, a réseket mohával és agyaggal tömítették be, hogy a szél és a hideg kint maradjon. Itt-ott durva szőrmék lógtak a falakon, némelyikük hatalmas medvétől, mások kisebb vadállatoktól származtak, mindegyik a klán vadászainak erejét hirdette. A terem közepén egy hosszú, alacsony tűzrakóhely húzódott, melyben éppen parázslott a tűz, gyenge fényt és melegséget árasztva a térbe. A füst lassan szállt felfelé a mennyezet nyílásán át, de így is érezhetően megült a levegőben. A tűzrakóhely körül durván faragott fatönkök és alacsony padok sorakoztak, melyeken a hersirek foglalnak majd helyet. A terem végében, a hátsó bejárattal szemben egy magasabb emelvény emelkedett, ahol a klán vezetőinek szánt helyek voltak. Két masszív, faragott szék állt itt, vastag szőrmékkel borítva. Innen a terem minden szegletét be lehetett látni. Mielőtt helyet foglalt volna az emelvényen, végignézett férjén, Ulf Karrsonon. A férfi szívós, izmos testét farkasbőr köpeny fedte, világosbarna haja és tömött szakálla mintha a téli erdő kérges törzseit idézte volna. A harc és az északi szelek edzették kiállhatatlanul erőssé. Sokan medveszívűnek nevezik, talán azért, mert mogorva nyugalma mögött elementáris vadság lapul. Vildának nem volt családi neve. Gyermekkorában a klánján egy ork csapat ütött rajta. Az orkok a gyermekeket megkímélték, sőt mi több, sajátként nevelték fel őket. Vilda is itt szerezte kiemelkedő harci tudásának egy részét. Magas, fehérszőke haja fémes fényben játszik, szemében pedig a jég birodalma tükröződik. Vékonyan izmos testét bőrvért és prémes palást rejti, a csizmáját fémlemezek védik, amelyeket jégmintás rúnákkal díszített. Régen megtanulta megőrizni a hideg fegyelmet, történjék bármi. A neve rettegés tárgya az ellenségek között – és talán tiszteleté Valrund népe előtt. Most mégis érzett valamiféle remegést, ahogy tekintete végigpásztázta a belépő hersireket. Az északi területen ez az öt nagyobb klán létezik jelenleg, és ezen klánok élén állnak a hersirek. A cselédek Dunbrooki bort töltöttek ki, amelynek aromája betöltötte a teret, miközben a lobogó tűz pattogása és a hegyvidéki szél süvítése kísérte a jelenetet. Két gyertyatartót helyeztek el az emelvény mellé, melyek sárga és vörös fénnyel világították meg a harcosok arcát. Ulf bólintott, és ezzel jelt adott. – Kezdjük el – mondta, miközben a mély hangja visszhangot vetett a faragott gerendák között. Vilda leült a nehéz, faragott trónszékre férje mellé. Ez a szék egykor az előző jarlság tulajdona volt, s minden szablyavágás és karcolás a múló idő harcairól mesélt. Valrund népe harcban születik és harcban uralkodik, gondolta. Két hete üzentek a hersireknek, hogy gyűljenek ide, és most végre mindannyian megérkeztek. Először Gunnar szólalt meg. Hangjában nyugtalanság vibrált: – Pontosan miért is lettünk összehívva? – kérdezte. – Be kell mutatnunk valakit, de csak az az utolsó pont, amit érintünk ma. – válaszolta Ulf – Gunnar, mi a helyzet a nyugati parton? Sikerült a kalózokkal bármiféle tárgyalást kezdeni? Kezdem unni, hogy egymás embereit vágjuk le és egymást gyengítjük, holott lehet egy sima kereskedelmi egyezséggel mind a ketten jól járhatnánk. – Ulf, ezek csökönyösek és makacsok. – felelte Gunnar – A tárgyalást sikerült össze hoznunk. Az volt az ajánlatuk, hogy minden part menti település adjon az ott élők számával megfelelő ezüstöt, cserébe azokat a településeket nem fosztják ki legközelebb. – Baromság! – öklével a trónra csapott, majd végignézett a hersireken, következő mondatát nekik is címezve – Minden nagyobb klán adjon embert a part menti városokba. Annyi kalózt fogunk el amennyit tudunk, aztán a hajódeszkákra húzzuk őket és jó magasra kilógatjuk. – felelte most már üvöltve. – Az sem érdekel, ha a nyársra húzott fasszopókból fog felépülni egy partmenti fal. Nincs több tárgyalás. – zárta le beszédét UIf. A hersirek bólintottak. Vilda mindig csodálta férje határozottságát. Ez a fajta brutalitás az, amit itt északon elvárnak egy vezetőtől. Bár nem a szerelem hozta őket össze, hanem az Uralkodói fesztivál, attól még Vilda úgy érezte, hogy igazán szerencsések, mert egyiknek sem közömbös a másik. Az Uralkodói fesztivál egy ceremónia, ahol a férfiak és nők külön csoportokban csapnak össze, hogy a legerősebb páros házasság után közösen vezessék az északi klánokat. Legtöbbször nem a szerelem ami összetartja a győzteseket, hanem a tudat, hogy párként uralkodnak. Ha egyikük elhalálozik, akkor a közös uralkodás véget ér. Ilyenkor a következő fesztiválig örökösük kerül a trónra. Vilda ezért érezte magát szerencsésnek férje mellett, mert a kemény harcok után igaz szerelemre talált. Egyetlen gyermekük született, aki azonban Ponta fogságában van. Ezzel kényszerítve térdre az északi uralokodó családot. Ulf visszaült trónjára, majd arcán a düh mellé kiült egy kicsit az aggodalom is. – Két nap múlva indulnunk kell, mert a birodalom meghívót küldött. A túszokat figyelembe véve sajnos minden meghívó egy parancsnak felel meg. – Szavai mélyek és kíméletlenek voltak, mintha jeges szél tépné a lelket. Vilda arckifejezése nem változott a hallottak után. Sokat tanult arról, miként rejtheti el a belső vívódást. Mégis, a fiára gondolva, valami sötét, jeges düh húzódott meg a tekintetében. Egy rövid pillanatra ökölbe szorította kezét, majd ismét nyugodtan helyezte az ölébe. Ulf felé fordította a fejét, aki bólintott. A férfi medvés tekintete körbefordult a teremben. A hersirek arca sötét gondolatokat tükrözött. A cselédek pedig nem győzték utántölteni a kupáikat. Erik, a fiatalabb, megvetően szólalt meg: – Megér ennyit egy gyermek? – mondta félig teli szájjal – Hisz a gyermekek pótolhatók. Miért hajolunk meg Ponta előtt? – kérdezte, majd harapott még egy falatot az elé kirakott apró húsból. Egy pillanatnyi döbbent csend telepedett a terembe. A kandalló tüze hangosan pattogott, mintha maga is felháborodna Erik szavain. Vilda arcán továbbra is a hideg nyugodtság ült. Szíve vadul kalapált, de szavai nyugodtak maradtak: – Egyetlen gyermek sem pótolható – válaszolta Vilda halkan, mégis szilárd hangsúllyal. – Ő nem csupán egy újabb harcos, hanem a mi örökségünk. Ha mi kimúlunk, a következő ceremóniáig ő fog a trónok ülni. Ha nincs örökösünk akkor ismét megtörik a hagyomány és az ősi istenek megharagudnak. Pont mint legutóbb. Erik pillantása dacos maradt, de nem válaszolt. Látható volt, hogy a fiatal hersir nem érti még a család és az utód fontosságát. Gunnar, a legidősebb hersir nagyot sóhajtott. – Valrund nem bír ki újabb felesleges vérontást. A legutóbbi tengeri portya is túl sok halottat követelt. Túl sok élelmet és embert vittek magukkal a halálba. Ekkor Ulf felállt. Magas termete és farkasbőr köpenye árnyékot vetett a lobogó tűz fényében. Mélyen zengő hangja áthatolt a termen: – Éppen ezért kineveztünk egy főszolgát, hogy távollétünk alatt rendet tartson a készletek és a pénz felett. – jelentette ki határozottan, majd feleségére nézett. – Sigmund, lépj elő! – Vilda hangja hűvösen vágott a nagyteremben uralkodó feszült csendbe. Egy sovány férfi mozdult a cselédek közül. Kicsit suta volt, ferde lábai miatt bizonytalanul járt, mégis valamilyen belső erő sugárzott a tekintetéből. Alázatosan biccentett, miközben a bőrrel borított asztalok és székek között a jarlok és hersirek elé lépett. – Hát ő lesz a főszolga? – kérdezte Gunnar. Szeme gyanakvón villant. – Kinek a fia vagy, ember? – Eirik volt az apám. – Sigmund igyekezett megőrizni a nyugalmát, de a megannyi tekintet alatt enyhén lesütötte a szemét. – Egy hajdani vándorkereskedő, aki Valrundban telepedett le. – S hogyhogy sánta vagy? – vetette oda Erik, aki eddig is gúnyos fintorral méregette a férfit. Sigmund vékony, de határozott vonalú ajkai összeszorultak egy pillanatra. – Így születtem – válaszolta végül halkan. – Nem tudok úgy harcolni, mint ti, de a számokhoz értek. – És mégis miért bízzunk benned? – firtatta tovább Erik, miközben szándékosan végigmérte Sigmundot, mintha keresné benne a jellembeli gyengeséget. Vilda közbelépett. – Sigmund felel a Valrund javaiért, amíg távol vagyunk. Nem áll fölöttetek, de ti sem álltok fölötte. Senki nem adhat neki parancsot, és ő sem parancsol nektek. – Pillantása végigsiklott a megfeszülten álló hersireken. Látta a kétkedést a szemükben, és tudta, hogy ezek az emberek a kíméletlen harctéren edződtek, ahol minden gyengeség halált jelenthet. – Ezért ennyire fontos, hogy minden rendben menjen – folytatta hűvösen, de sokatmondó hangsúllyal. – Ha bárki visszaél a hatalmával, és kárt okoz a városnak, az tőlem várhatja büntetést. Sigmund ekkor, mintha bátorságot merített volna Vilda szavaiból, felemelte a fejét. – Nem kérek hűséget, csak azt, hogy nyíltan dolgozhassak a klán javáért. Bizonyítsunk egymásnak. Erik már nyitotta a száját, de Gunnar egy kézmozdulattal csendre intette. – Legyen hát – egyezett bele az idős hersir nehézkes sóhajjal. – Lássuk, mire mész a Valrund rádbízott készleteivel. Vilda közben érezte, ahogy az elégedetlenség és a kíváncsiság keveredik az emberekben. A klán mindegyik tagját azért szerezte meg a sors, hogy a közös túlélést szolgálja. És Sigmund is, ferde lábai ellenére, e célt erősítheti: a városnak nem csak kardokra van szüksége, hanem észre és feddhetetlen számadásokra is. – Esetleg nektek van valami kérdésetek vagy megbeszélésre szoruló ügyetek? – kérdezte Vilda. – Akad asszonyom! – válaszolta Foyd, az eddig csendben ülő hersirek egyike. – A déli területeken megnőtt a sérülten született gyermekek száma, valamint innen észak felől egyre több olyan ember érkezik Isborg területére, akik szerintem valótlan indokkal nem ragadnak fegyvert. Vannak olyan utcáink ahol több hontalan, sérült és koldus tartózkodik, mint bármelyik másik északabbra fekvő városban. Nem tudnak vagy nem akarnak dolgozni, cselédnek sem igazán alkalmasak. – Foyd egyetlen húzással tüntette el teli kancsó mézsörét, majd intett a cselédlánynak, hogy töltse azt újra – A törvények egyértelműek nálunk is és a büntetést is aszerint hajtjuk végre, ahogy elvárjátok. Viszont önmagában a koldulás nem minősül bűnnek, még isteneink szemében sem. Törvényeink értelmében viszont etetnünk kell őket. A félresikerült portyát a mi készleteink is megsinylették. – jelentette ki. A többi harsir egyetértően bólogatott azt mutatván, hogy mindenkinél hasonló problémák merültek fel. – Akkor hát – szólalt meg Vilda – Megsegítem ezeket a szegényeket. Amint visszaértünk Pontából, minden koldus, hontalan, nyomorék és önmagát harcképtelennek beállító embert hozassátok fel ide Valrundba. Kiválogatjuk azokat, akik harcképesek és kiképzésre küldjük őket. A hontalanoknak építtetünk egy hatalmas közös épületet, a szegényeket pedig majd megetetjük mi. – mondta, majd végignézett a hersireken – Ez mindannyiótokra vonatkozik. Levesszük rólatok ezeket a kiadásokat, ételeiteket a katonáitokra fordítsátok. A hersirek bólintottak jelezvén azt, hogy megértették. Egy ideig még maguk között meséltek történeteket, felették a fejedelmi ételeket, melyeket ritka fából készült tálcákon szolgáltak fel, ezüstből készült evőeszközökkel. Napnyugtáig élvezték a vendégséget, utána sorban elköszöntek, s távoztak a hosszúházból. Ahogy a helyiség üresedni kezdett, Vilda mozdulatlan maradt a kőemelvény szélén, és közömbös pillantással kísérte ki a férfiakat. Egy pillanattal később azonban a tekintete megakadt az egyik cseléden, aki gyors, lopakodó mozdulattal egy ezüst tőrt csúsztatott a ruhája redői közé. Vilda válla megfeszült, de aztán lassan ellazult. Látta a cseléd megrezdülését, érezte az ijedséget, ahogy a lány felfogta: rajtakapták. Mégsem szólt. Nem most. Mert tudta, hogy a Valrundban mindennek megvan a maga ideje, a bűnnek is, és a bűnhődésnek is. Így hát csöndben nézte végig, ahogy a lány eltűnik az oszlopok között, és csak ezután fordult Sigmund felé. – Legyen világos: minden tettnek következménye van – mondta a férfi felé intézve a szavait, de saját magának is. – Te magad is tapasztalni fogod, Sigmund. Remélem, bölcsen őrzöd majd a klán javait, nehogy mások is a bűn útjára lépjenek. – Asszonyom. A legjobb tudásom szerint fogok cselekedni. – mondta határozottan, majd felnézett Vildára – Hogy tervezi etetni azt a sok embert, akiket most idehozatott? A kérdésre Ulf felkapta a fejét. – Ezt majd később megtárgyaljuk Sigmund. Most menj! – parancsolta Ulf. Sigmund bólintott, majd távozott a hátsó ajtón. Ulf felállt és közelebb lépett Vildához. Arcáról leolvasható volt a nyugtalanság és a tehetetlen harag. – Vilda… – kezdte volna, de nem találta a megfelelő szavakat. Vilda csak bólintott. Tekintetében ott izzott a jeges elszántság. – Amint visszaszerezzük… – mondta fojtott hangon. – Megfizetnek érte. – majd szorosan megfogta a nő kezét, a szemeiből szórt szikrák pedig ha valódiak lettek volna, akkor a hosszúház már hatalmas lángokban állna.
A nap alacsonyan járt már a völgy felett, vérvörösre festve a felhőket, amikor Valrund népe búcsút vett két jarltól, Vilda Halvorsdottirtól és Ulf Karrsontól. A város utcái csendesek voltak, mintha a szokottnál is baljósabb árnyék nehezedne mindenkire. Nem örömünnep volt ez, hanem nyomasztó, kényszerű elindulás, amit a legtöbb tekintet könnyek vagy félelem homályán át figyelt. Két napjuk volt, hogy megszervezzék az utat. A kocsik megrakva álltak a kovácsműhelyek előtt, a lovak idegesen dobogtatták patáikat a kövezeten. Sigmund, a főszolga már korábban áttekintette a készleteket, gondoskodva arról, hogy a jarlok távolléte alatt semmi ne maradjon ellenőrizetlen. Az emberek pedig – hol bűntudattal, hol megkönnyebbüléssel – figyelték a két jarl búcsúját. Vilda azonban nem mozdult még el, tekintete a várfal irányába tévedt, ahol csapatnyi harcos biztosította a város békéjét. Szükség is volt rá: a múltbeli portyák miatt megingott a belső rend, és most minden szempár az új törvénykezést leste. Ulf a szekérre ült, miután gondosan elrendezte a fegyvereit. A medveszívű férfi már kora reggel felkelt, hogy végigjárja az őrposztokat. Arca komorabb volt, mint valaha, mintha a súly, hogy a fiuk Ponta fogságában sínylődik, minden mozdulatát nehezebbé tenné. Vilda felnézett rá, majd egy pillanatra lehunyta a szemét. A gondolat, hogy el kell hagyniuk Valrundot, miközben itt is oly sok sebből vérzik a város, fájdalommal töltötte el. De a fiuk élete mindennél fontosabb. Hirtelen felocsúdott. Éles, távoli füttyentés törte meg a csendet, a második jelt adva a menet indulására. Ám a jarlasszony, mielőtt kényelembe helyezte volna magát a szekerén, leugrott a macskaköves útra. Prémes palástja lebbenve követte mozdulatát, s a város népe némán, várakozással telve nyílt szét előtte. – Figyeljetek rám, Valrund népe! – A hangja a legapróbb utcaszögletbe is elért, s a levegő megfagyott körülötte, a most elindult menet pedig megállásra kényszerült. – Figyelmeztettelek benneteket a törvényeinkre és hogy elvetjük a déli gondolkodásmódot és a szemet-szemért elvet. – kiabálta, miközben végigmérte a tömeget. – Most a saját szemetekkel is meglátjátok, mi történik, ha valaki megszegi törvényeinket. Kétféle képpen mérjük a bűnt: Bűnös és Nem Bűnös. A bűnösöket pedig egyféle büntetéssel sújtjuk. A szavakra nyomasztó csönd lett. A férfiak és nők, akik eddig halkan duruzsoltak, elnémultak. Sokan rémült pillantást váltottak, már sejtve, hogy valami szörnyűség fog történni, de az emlék, ahogy Vilda felkoncoltatta a bűnösöket, már eddig is mélyen beléjük égett. Egy újabb intés, s a tér egyik sarkából előgurult egy szekér. Egy meggyötört, fiatal nő volt rajta, csuklóin vastag kötél, szája véresre harapdálva, ahogy küzdött a félelemtől és a kötelektől. Ez volt az a cseléd, aki két napja ellopta az ezüst tőrt. A szekéren mellette egy rémítő, háromméteres karó feküdt, s a fa érdes és szálkás felszíne baljós sötétségbe vonta a látványt. Vilda tekintete megkeményedett. Belül érezte, hogy mindenki azt lesi, vajon mennyire hideg és jégszívű ő valójában. Ahogy a szekér Vilda felé közeledett megérezte a cselédlány remegését, a félelmét, és a hozzá fűződő könyörgő pillantását. De az ő törvényeik kegyetlen törvények voltak, mindent meg kell tenni a bűnözések visszaszorítása érdekében. – A klánunkban nincs helye tolvajnak – folytatta Vilda hűvösen. – Aki meglopja társait, a közösség erejét gyengíti. Egyetlen pillanatra sem felejthetjük el, hogy külső ellenségeink is lesnek ránk. Ez a város a túlélésért küzd, és minden egyes törvényszegő a saját testvéreit taszítja bajba. Ekkor két erős fegyveres megragadta a rémülten sikoltó lányt, hátával a földre szorították majd két őr a saját lovához lépett, melyek izgatottan dobogtak a patáikkal. A hosszú kötelek egyik végét a lovak nyergéhez, másik végét a lány lábához erősítették. Egy harmadik őr pedig pár méterrel arrébb kihelyezte a karót, melyet nagy kövekkel stablizált, hogy ne tudjon elmozdulni. A hegyes vég a lány alsó nyílásai felé mutatott. A jelenlévők közül néhányan elfordultak, volt, aki könnyekkel a szemében nézte a kegyetlen szertartást. A cselédlány reszketett, nyüszített, s mikor a köteleket szorosan rögzítették, már képtelen volt ellenállni. Szeméből patakzottak a könnyek, torka szakadtából próbált segítséget kérni, ám senki sem mozdult. – A bűnt a büntetés törli el – mondta Vilda, úgy, hogy hangja ne remegjen. Belül egy pillanatra mégis belehasított a régi emlék: gyermekkorában ő is végignézett egy hasonló jelenetet, s akkor fagyott meg a szíve. Ez az ára a rendnek. A jarlasszony határozott mozdulattal rántott ostorával a lovak felé. Az állatok megrémülve, horkanva vágtába eredtek. A kötél hirtelen megfeszült és a lovak elkezdték a lányt a karó felé húzni. A karó éles, csontfakasztó roppanással fúródott a lány testébe és a behatolás pillanatában a két őr elvágta a köteleket, hogy lovak nehogy áthúzhassák teljesen a karón. Sikolyai betöltötték a teret, áthasítottak a dermedt tömegen, mintha ezer kés mart volna beléjük. A férfiak és nők közül néhányan rémülten hátráltak, voltak, akik a szájuk elé kapták a kezüket. Akadt, aki be akarta hunyni a szemét, de mégsem bírt elfordulni, mintha a rettegés és a döbbenet egyaránt odaszegezte volna. A harcosok ezután felállították a karót, rögzítették a földben, a lány pedig hörögve, üvöltve küzdött a haláltusa kínjával. Lassan csúszni kezdett lefelé a karón, a testében lévő nyílás egyre mélyült, vér és fájdalom keveredett tompuló nyögéseiben. A nép egy része elborzadva lesütötte a szemét, mások arcán sápadt reszketés vonaglott végig. Vilda egy pillanatig még nézte a lányt, érezte a beálló csendet, a halál borzongó közeledtét. Ezután megfordult, visszatért a szekérhez. Belül égett a szégyen vagy talán a bűntudat halvány szikrája, de a jégszíve nem engedte, hogy ez meglátszódjon. Ez volt a törvény, és a törvény mindenek felett állt. Ulf pillantása sötét, komor volt, ahogy felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse őt vissza a szekérre. A férfi nem mondott semmit; tudta, hogy mindez elkerülhetetlen. Ha gyengének mutatkoznak, Valrund széthullik, és akkor a fiuknak sosem lesz hová hazatérnie. A két jarl végül intett a kíséretnek, mire azonnal megindultak északnyugat felé. A város, amely eddig a halálos némaságba dermedt, lassan újra zajt kapott, de a nép nyomában ott maradt a rettegés. Ahogy a karaván elhagyta Valrund kapuját, Vilda végigtekintett az emberein. Meglehet, valakinek lázadnia kéne a látottak ellen, de a sors és a törvény itt, a hegyek közt más színekkel festi a jövőt. A klán túlélése felülírja az egyén vágyait. Néhány mérföldön át szótlanul haladtak, csak a szekér zötyögése és a lovak lihegése verte fel a csendet. Vilda a távolban lévő, alacsony fenyvesek felé nézett; azon túl, a legközelebbi völgyben feküdt Kjarvik, a szomszéd város. Onnan a folyó már szélesebb, és hajózható, a klán pedig nekivághat a víznek, hogy eljusson Ponta birodalmába. – Kjarvikból visz majd a hajó Ponta felé – mondta végül Ulf halkan, mintegy megerősítve saját félelmeit. – Kár, hogy nem háríthatjuk el ezt a balsorsot. Vilda nem felelt azonnal, csak a láthatatlan határt fürkészte, ahol a táj egyszerre tűnt csodálatosnak és fenyegetőnek. A gondolatai vissza-visszatértek a gyermekükhöz, akit talán hasonló rettegésben tartanak az ellenség kényének-kedvének kitéve. „El kell mennünk érte” – ismételte magában, mintha ez a csendes fogadalom lenne az egyetlen kapaszkodó a kegyetlen valóságban. Az út során többen is odaléptek a szekérhez, hogy tiszteletüket tegyék a jarlnak és jarlasszonynak. Ők lehajtott fejjel csak jó utat kívántak, miközben láthatóan kerülték Vilda tekintetét. A suttogásokból tudni lehetett, hogy a karóba húzás híre valahogy megelőzte őket – a félelem és rettegés azonban a rend szilárd alapköve. Végül, amikor az alkonyat lassan rácsapott a hegyek kontúrjaira, a menetoszlop elérte Kjarvik külső mezejét. A sötétedő ég alatt már kiköthettek a folyón túl a halászok, a távolban fáklyák táncoltak. Itt vár majd a hajó, ami Ponta felé viszi őket, a birodalomba, ahol ismeretlen fenyegetések és politikai játszmák szőtték a szálakat. Mielőtt leszállt volna a szekérről, Vilda végigsimított a páncélja szélén. A hideg fém érintése emlékeztette rá, hogy nem adhatja fel a jégszív fegyelmét. A fia életéért cselekszik, mert ez biztosítja a klán jövőjét. És az efféle kegyetlen törvénykezés, bármennyire is taszító, éppen erre a jövőre nyit utat. – Ponta majd meglátja, milyen árat fizet azért, hogy elrabolta tőlünk a fiunkat, ezáltal kitéve népünket a széthullás bizonytalanságába – jegyezte meg Ulf, aki megérezte felesége gondolatainak sötét vonulását. – Ha záros határidőn belül nem tudjuk visszaszerezni, kénytelenek leszünk új örököst gyártani. Vilda bólintott. Mióta őseik ketten uralkodnak, nem engedélyezett egynél több gyermek a vezetőknek. Nehogy trónviszály alakuljon ki, ami gyengíteni Valrundot. A kocsik még egyet zökkentek, ahogy lassan behajtottak Kjarvik kapuján, a folyóparton várakozó mólókhoz közeledve. Csak a hegyi szél, a fáklyák remegő lángja és a visszhangzó sikolyok emléke maradt mögöttük, melyek a Valrund vérrel és jéggel írt törvényeit hirdették.
_______________________________________
_________________________________
Hagen - 122. Hóébredő 30. nap - Lintosia
A Lintosia városi Virágárny Liget még álmosan nyúlt el a reggeli fényben. A pára lassan húzódott vissza a fák tövéről, s az ébredező madarak csöndes csicsergése beleolvadt a lombkoronák között kavargó fénybe. A levegőben hajnali nedvesség és virágpor szelíd, tompa illata lebegett. A park csöndes volt – túl korán volt még a kofáknak, túl késő a csillagfigyelőknek. A Virágárny Liget egy hatalmas, gondosan karbantartott park, ahol mesterséges patakok kanyarognak, virágzó fák nyújtanak árnyékot, és a különböző fajok gyermekeit együtt lehet látni játék közben. Hagen Eldros egy díszesen faragott, tömörkő padon ült, melyet moha és repedezett zuzmó szőtt be, mintha a természet maga próbálta volna visszahódítani. Egyik karját a pad háttámlájára vetette, másik kezében apró, Brulori aranyérme forgott lassú, tétova mozdulatokkal. Lintosia… Egykoron a város csak név volt egy térképen, egy távoli álom, egyetlen szótöredék egy tekercs szélén. Most ott ült a közepében, és mégis úgy érezte, mintha csak egy szakadék szélén egyensúlyozna. A park fái között orgona és vérvörös virágok hajladoztak, a lombok alól kikandikáló szobrok némán figyeltek. Az egyik fűzfa tövében egy törpe és egy ork gyermeke bújt össze egy szörnyeket ábrázoló tekercs fölé, halk suttogásban osztozva a titkokon. A városban minden egybeolvadt: a törpék kovácsolta boltívek árnyékában koboldcsengők zizegtek, a piacok faházai mellett bazaltszobrok álltak. Az emberek elvegyültek a klánok leszármazottaival. De még ebben a színes káoszban is érezni lehetett a feszültséget – a csend mögött lüktető, rejtőzködő sötétséget. Aztán megérezte a jelenlétét annak, aki szívéhez oly közel áll. Ingrid közeledett. Hangtalan léptekkel suhant az ösvényen, alakját a pirkadat fátyolszerű fénye ölelte körbe. Szőke haja lazán font lófarokban libbent mögötte, zöld köpenye alól egy vadászkés markolata kandikált elő. Szemében ott ült a fáradtság, de a mozdulataiban a tűz még mindig eleven volt. – Késtem… – szólalt meg rekedten, ahogy Hagen felé hajolt. Ajkai alig értek hozzá a férfi arcához, mégis több volt benne, mint bármelyik érintésben. – De van hírem. Hagen elmosolyodott, és úgy húzta magához, mintha attól félne, hogy a nő megpróbál elmenekülni. – Végre itt vagy.. – suttogta. – Mi történt a Toronyban? Ingrid leült mellé, de szeme már a fák között kutatott. – A Varjútorony nem ad könnyen… – mondta, halkabban, mint a liget madarai. – De megtaláltam az egyik ősi ogre kódex lapját. Volt rajta egy régi térkép. ami s nem teljes, se nem pontos – de én ismerem azt a területet. Egykor az ogre nép egyik szakrális ösvénye volt. Talán tényleg ott fekszenek… a halottak, akiket még az istenek sem keresnek már. – És ki segített? – kérdezte Hagen, hangja mélyebb lett. – Egy öreg törpe krónikás. Azt mondta, az ilyen sírhelyeknél nem az ogrék kincseit fogjuk megtalálni… hanem az emlékeket, amiket őriznek ezek a helyek. Hagen bólintott és csendben figyelt. A fák között szél mozdult, és egy szürke falevél lebegett közéjük. Ingrid ujjai közé csípte, majd mosolyogva elengedte. – Induljunk – mondta végül. – Még délelőtt meg kéne találni az ork barátunkat, mielőtt elkezdi a napi politikai menetelését. – Van tipped merre lehet? – kérdezte Hagen, majd óvatosan megfogta a lány kezét. Ingrid viszonozta az érintést és közelebb húzódott. – Menjünk a Lélekudvarba. Ilyenkor szeret a köveihez beszélni az öreg. – mondta, majd gyors tempóban megindult a város közepe, a Négy Szövetség Tere felé. – Lassíts Ingrid – mondta Hagen mosollyal az arcán – Hiába kapkodunk, a tér ilyenkor tele van árusokkal. Nem fogunk tudni egyhamar átjutni rajta. – Ne bolondozz már. – rántott egyet Hagen karján – Siess. Minél előbb oda akarok érni. Hagen már megszokta ezt a tempót, amit a lány diktál. Ha valamit a fejébe vesz, akkor minél gyorsabban véghez akarja vinni. Hagen ellenben legtöbbször nyugodt volt és úgy gondolta, jól egyensúlyozzák egymást ilyen téren. A parkot és a Négy Szövetség terét egy híres híd választotta el. A Hallgató Ív, amely alatt a folyó átszeli a várost. Nevét arról kapta, hogy ha itt valaki suttog, az a túlparton is hallható. Az folyó és a furcsa boltozat ugyanis nagyszerűen továbbította a hangot. Mielőtt a hídra léptek volna Hagen nagyon halkan maga elé mondta, hogy "Ha ilyen gyorsan rohanunk akkor ez a város lesz a néma sírom". De hiába mondta úgy, hogy szinte meg se szólalt, Ingrid így is hallotta de nem válaszolt. Csak megszorította Hagen kezét és szinte futva mentek tovább. A Hallgató ív alatt a Selyemfolyó komoran zúgott, mintha ő is tudná: a víz mindig megőrzi a titkokat. Ahogy áthaladtak, a Négy Szövetség Tere tárult fel előttük – mint egy kőbe vésett emlék az első fények ölelésében. A tér hatalmas volt, széltében-hosszában elnyúlt, mint egy lenyűgöző díszlet a birodalom történelméhez. A macskakövek sötéten csillogtak a hajnali harmattól, és a felkelő nap már aranyban fürösztötte a középen emelkedő szoborcsoportot. Az élet még alig ébredt, de az első kobold kereskedők már színes kendőik alatt pakolták ki portékáikat – illatos fűszereket, kézzel készített csecsebecséket, apró mechanikus játékokat, amelyek halk zizegéssel keltek életre. A törpék kalapácsai ütemesen koppantak a nyitott műhelyekből, néhol halk köszöntések, sercegő serpenyők, rézcsengők hangjai szűrődtek ki. Az árusok hangja, az állatok neszezése, a koboldok és emberek suttogása és a vegyes népesség lüktetése valami különös, vad szimfóniává olvadt össze. És mégis – minden nesz elcsendesedett az emlékmű körül. A két szobor magassága kitett három embert a tér középpontjában egy kőemelvényen. De nem két külön alak volt – két férfi állt ott: egy ember és egy ork, egymástól alig egy karnyújtásnyira, külön irányba tekintve, de mégis együtt. A jobb oldali szobor ábrázolta az embert: Galverain-t, Lintosia egykori királyi stratégiáját aki egyenes tartású volt, arca komoly, szemében a tekintély és bölcsesség szikrája villant fel. Hosszú köpenye a lábainál lobogott, jobb kezében egy kinyitott könyvet tartott, míg baljával egy szimbólumot mutatott – a négyek körét, a négy egykor külön élő népcsoport összefonódó jeleit. Mellette, jobb vállánál Durzog állt, az Ugrókő klán egykori vezére, az ork, aki a békét nem gyengeségként, hanem megtartott kardként értelmezte. A kőbe vésett izmait olyan aprólékossággal dolgozták ki, hogy úgy tűnhetett azok megfeszülnek, mintha még mindig harcra készen állna, ám kardja hegye nem a föld felé, hanem az ég felé mutatott – mintha arra próbálná megtanítani az itt élőket, hogy egy harcos is álmodhat. A két alak nem nézett egymásra, mégis volt valami megrendítő harmónia testtartásukban. Mintha nem csak egy cél felé tartanának, hanem egyazon irányból is jöttek volna – fájdalmak, döntések és áldozatok mentén. Ingrid megállt egy pillanatra, és hátranyúlt Hagen kezéért. Az ujjaik automatikusan fonódtak össze. – Nézd őket – suttogta, szinte áhítattal. – Két olyan lélek, akiknek bár külön világban éltek… mégis képesek voltak hidat emelni a népeik és hagyományaik közötti szakadék fölé. Azt hiszem ha létezik az a mágia amit a Lintosiai bölcsek oly hevesen kutatnak, akkor ezt a köteléket kellett volna először megvizsgálniuk. Hagen tekintete a szobrokra tapadt, majd lassan oldalra pillantott a nőre. Nagyon sokszor hallotta már szerelmét áradozni erről a történetről és szobrokról. – A mágia talán pont az… hogy van valaki, akivel akár a csenden keresztül is meg tudod értetni magadat – felelte Hagen halkan. – Hogy ha egymásra néztek, nem kellenek szavak sem. Ingrid elmosolyodott. – Te mindig a csendel jössz… – szólalt meg végül, csipkelődő kedvességgel. – De amikor megszólalsz, akkor tudatosul bennem, hogy jobban érted a szívem természetét, mint én magam. – Talán mert figyelek – vont vállat Hagen. – Minden nap. Minden szavadra. Minden mozdulatodra. Ingrid közelebb lépett hozzá, arca súrolta a férfi vállát, miközben lassan elhaladtak a szobrok mellett. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a reggeli fényben Galverain könyve megcsillant volna – vagy csak a pára játszott trükköt az érzékeikkel. – A múlt hatalmas árnyék – mondta Ingrid csendesen. – De mi ketten… mi mindig a fény felé megyünk, nem? – A fény néha csak pislákol – válaszolta Hagen –, de ha te velem vagy, akkor az is elég ahhoz, hogy tudjam az irányt. Ezzel a tudattal pedig bármelyik ősi sír, bármilyen sötétség csak egy újabb ösvény lesz. Ingrid egy pillanatra megállt egy árusnál, egy idős kobold asszonynál gyümölcsök sorakoztak – fényes héjú szilvák, ködfoltos almák és egy sötét, lilás fűszerszőlő. A nő kiválasztott egyet, odanyújtotta Hagennek. – Egyél. A sorsunkat nem tudjuk elkerülni, de legalább teli gyomorral várjuk. Az árus vigyorogva köszöntötte őket, s amikor Ingrid elvette a gyümölcsöt, a kobold odahajolt és suttogott valamit a saját nyelvén. Hagen nem értette a szót, de Ingrid elmosolyodott. – Mit mondott? – kérdezte. – Azt, hogy a sors elrejti szívünk kulcsait. Hagen szemébe lassan komoly fény költözött. Odahajolt, és egyetlen, halk szóval válaszolt: – Nálad van az én kulcsom. A szobrok mögött a tér csendje újra elmélyült. A két alak árnyéka hosszan vetült végig a macskaköveken. Történelem. Elveszett egyezségek. Megtartott szövetségek. Ezen macskaköveken folytatta útját a páros. Az út másik végén pedig a Lélekudvar bejárata várta őket. A Lélekudvar olyan volt, mint egy másik világ, elrejtve a város lüktető testében, de attól mégis teljesen különálló lényként létezve. Hagen, amint beléptek a csendes udvar ölelő terébe, ösztönösen lelassította a lépteit. Nem lett volna helyénvaló hangosan lépni, még akkor sem, ha a kavicságyon minden mozdulat tompa neszben halt el. A talaj alatt apró, világos kövek keveredtek mélybordó murvával – a színek úgy váltakoztak, mint egy leheletfinoman szőtt szőnyegen. A hajnali nap sugarai most már egészen másként estek ide: nem vakítóan, nem harsányan, hanem szinte természetfeletti melegségben. A szürke fák, melyek a tér szélén sorakoztak, különösek voltak – kérgük sima, majdnem ezüstösen csillogó, lombjuk pedig sűrű, mélyzöld árnyalatban hullámzott, mintha lassú szél fújta volna meg őket valahonnan belülről. A levegő… az volt a legfurcsább. Hagen megállt egy pillanatra, lehunyta a szemét. ~Tömjén~ De nem az a templomi, fojtó fajta. Ez mélyebb volt, édesebb, sötétebb, és valamiféle égett fagyöngyre emlékeztetett. Ott kavargott benne valami fanyar íz, mint azok emlékek, amiknek keserűségében szívszorító szépség rejlik. A nyelve hegyén fémes íz maradt utána, mint amikor egy ősi fegyver pengéjét csókolja meg a reggeli dér. A hőmérséklet alig észrevehetően hűvösebb volt, mint a főtéren, a kövek izzottak, s a fák árnyékában egy-egy párafolt lebegett, mintha az udvar maga is lélegezne. Az egyik félköríves kőkapu alatt egy törpe sámán állt, szürke-fekete köpenyben, arcán pihés ősz bajusszal, kezében csengőpálcát tartva, amit lassú ritmusban megrezdített. Halk kántálása csak a levegő rezdüléseiben volt érzékelhető – nem hangként, hanem valami mély, belső ritmusként. A tér túloldalán egy ork nő két gyermekkel egyensúlyozott: az egyik kicsi orkfiú a ruhájába kapaszkodott, míg másik a kezében aludt. A nő fáradt volt, de a szemében ott égett valami, amit Hagen is többször látott már: remény, amit csak az éjszakán átvirrasztott anyák tudnak hordozni. És akkor meglátták Holgh Ims-t. Nem szólt, nem mozdult – csak állt egy vastag oszlop tövében, és figyelte őket. Mint egy szikla, amit a világ rég elfelejtett elmozdítani. Hagen gyomra egy pillanatra összerándult – nem a félelemtől, inkább az emlék súlyától. Ims magas volt, még ork mércével is. De nem ez volt az első gondolata az embernek ha esetleg meghátrálna – hanem a mozdulatlansága. Az az állandó, mélységes nyugalom, amit a vihar előtti levegő is hordoz. Ruhája most is szürke volt – a sziklák szürkéje, kemény, nehéz, durva szövésű gyapjúból készült. A köpenyének alsó peremét sötétvörös rúnák díszítették, hímzett motívumok: valószínűleg klánjelek, de Hagen sosem kérdezte meg pontosan, mit jelentenek – talán azért, mert nem tudja milyen érzelmek kapcsolják az orkot a szimbólumokhoz. A karján lévő bronzkarperecek tompán csillantak a fényben. Nem voltak díszesek – de látszott rajtuk a használat, az idő, és az örökség. Egy harcos, egy mester, egy vezető relikviái. Hagen emlékezett. Egy napérlelő délutánra, amikor még nem voltak barátok, csak két idegen voltak egymásnak, akiket a város kényszerített közös asztalhoz. Egy szakadó eső után indultak meg a felázott, sáros ösvényen a város szélén fekvő régi őrtoronyhoz. Ingrid akkor még újdonsült kalauzként ment velük, Hagen meg könyveket cipelő kereskedőként, és a sár szinte ellepte a csizmáját. Ims végignézte, ahogy Hagen néma káromkodással próbálta kihúzni a lábát egy süppedős gödörből – aztán odalépett, szó nélkül lenyúlt, és egyetlen mozdulattal kirántotta. Hagen akkor rázta le először a sarat, és csak ennyit mondott: – Köszönöm. Ez... meglepő volt. Ims csak nézte. – A sár nem válogat. Vagy kijössz belőle, vagy beleragadsz. És aznap este, a toronynál, amikor a tűz pattogott, Ims a fák közé ment, és mindenféle kergetés nélkül, egyálltóhelyében kézzel fogott meg egy nyulat – csak mert Hagen azt mondta, nem evett még vadat nyersen tűzön sütve. Az íze máig ott volt a nyelvén. Nem a húsé – hanem annak az estének a nyugalma, az egymásra hangolt csend, az első valódi, kimondatlan tisztelet jele. Most, évekkel később, ahogy Ims mozdulatlanul rájuk tekintett, ugyanaz a csend derengett fel benne. És ugyanaz a biztonságérzet. – Ti ketten... – szólalt meg az ork vezér. Hangja mély volt, rekedtes, mint a régi csiszolatlan obszidián, amit az ork sámánok szertartáskor a tűzbe dobnak. – Messziről éreztem már, hogy baj közeleg. És lám. Meg is jelentetek. A mondat után pillanatnyi csend állt be. Hagen szíve dobbant egyet. Ingrid előrelépett, mozdulata határozott volt, de nem kihívó – az a fajta csendes eltökéltség sugárzott belőle, amit csak az képes hordozni, aki már sokszor szembenézett a bizonytalansággal, és már nem ijed meg tőle. – Találtunk valamit, Holgh. És most szabad utat kérünk. A férfi hangja halkan csengett, de minden szava, minden szótag súlya ott vibrált a Lélekudvar néma boltívei alatt. Holgh Ims nem válaszolt azonnal. Tekintete Ingridre tapadt, hosszan, mint aki olvasni próbál a vonásaiban – nem gyanakvón, hanem mintha ellenőrizné, még mindig ugyanaz a lélek áll-e előtte, akit évek óta tisztel. Aztán lassan Hagen felé fordult, és végül felemelte tekintetét az ég felé, a lombok résein áttűnő, lassan ereszkedő alkonyi fénybe. – A múlt... – kezdte, rekedtesen, olyan hangon, amitől a gyerekek elhallgatnak, és az öregek összébb húzzák köpenyüket. – A múlt a legrosszabb kalauz. Mert nem az vezet benne, amit ismerünk… hanem amit elfelejtettünk keresni. Egy pillanatra megemelte a kezét, és a közelben álló törpe sámán felé intett, aki csendben bólintott, majd eltűnt egy kőkapu mögött. A gesztus nem volt harsány, nem volt ünnepélyes – csak olyan, mint a hegyek mozdulata: lassú, végleges, elkerülhetetlen. Holgh visszanézett rájuk. A szeme sarkában megrezdült valami – fájdalom, vagy csak emlék? Nehéz volt eldönteni. – Ha oda mentek, nem foglak visszatartani. A hegy tudja, hogy a kíváncsiság ellen nem lehet falat építeni. De valaki más talán próbálkozik majd. A sírhely... nem legenda. És nem ti vagytok az elsők, akik megpróbálták felkutatni. Hagen megnyalta ajkát, mintha a kérdés íze keserű lenne. – Nem? – Nem. – Holgh hangja mélyebb lett. – És az előző próbálkozók nem tértek vissza. Sem kíséret, sem árnyék. Csak csend. Olyan csend, amit nem tanácsos bolygatni. Csend telepedett közéjük. Ingrid vállai kissé megfeszültek, de nem szólt. Hagen egy lépést tett előre, megállt Holgh előtt, és fejet hajtott – nem mélyen, nem alázattal, hanem úgy, ahogy egy régi barát tiszteleg egy másik előtt. Holgh is bólintott. – Holnap reggelre elkészítem az engedélyt. A városi határőrség is tudni fog róla. Hivatalos papírral mentek – nem mint kalandorok, hanem mint Lintosia megbecsült utazói. Ennél többet, nemigen tehetek és nem is szívesen tennék. – Ez bőven több, mint amit kérhettünk – mondta Hagen halkan. A hangjában valódi hála csengett, és valami meleg megkönnyebbülés is. – Ez a legkevesebb – felelte Holgh egyszerűen. Egy pillanatig még némán néztek egymásra. Három lélek, akiknek múltjuk oly sokat osztozott egymással, nem voltak szükségesek a szavak. Végül Holgh megfordult, és elindult a belső udvar kövei felé. Hagen utána kiáltott: – Honnan tudtad, hogy mit akarunk? Mi is csak ma kaptuk meg az információt. – kérdezte de az ork búcsúzásképpen felemelte karját majd eltűnt az árnyak között. Hagen sóhajtott. Az izmai, amik az elmúlt percekben feszültek voltak, most mintha kissé felengedtek volna. – Na, ez... majdnem simán ment. – Megvillantotta Ingrid felé azt az oldalra húzódó, kicsit fáradt, de mindig őszinte félmosolyát. Ingrid összevonta a szemöldökét. – Majdnem? Az, hogy előzőek nem tértek vissza, neked simának számít? – kérdezte, de a hangjában inkább csipkelődő aggodalom volt, mint valódi neheztelés. – Legalább kaptunk engedélyt – válaszolta Hagen vállat vonva. – És azt se mondta, hogy ne menjünk. Ez... előrelépés. Holgh a maga mogorva módján még biztat is minket. Azt hiszem. Ingrid megingatta a fejét, de látszott, hogy a feszült vonások puhultak az arcán. Aztán oldalra pillantott, a térre nyíló kisebb ösvény felé, ahonnan már messziről hallatszott egy kobold pengetős hangszer halk próbálgatása. – Akkor most? – kérdezte. Hagen elmosolyodott. – A Bazaltkörzetbe megyünk. Van ott egy fogadó, amit ismerek – a Szürke Fűszál. Az étel... nos, mondhatni szinte bűnös. Van egy ork szakácsuk, akinek a főztje szerintem valami varázslattal készül. Ingrid felvonta a szemöldökét. – Sose mondtad, hogy ilyen helyeket ismersz. – Én sem vagyok teljesen veszélytelen. – Hagen vigyorgott, aztán halkabban hozzátette: – Emlékszel, amikor először utaztunk együtt? Aznap este, amikor kis híján megfulladtál a csípős gombalevesben? Ingrid szeme kikerekedett, aztán hangosan felnevetett. – Azt mondtad, csak enyhén csípős. Hagen, egy tűzgyík is sírva fakadt volna attól a levesből. – És mégis megittad még a levét is a végén. Mert makacs vagy. – Mert nem akartam, hogy kinevess. – Nem nevettem. Csodáltalak. Most is. A szavai elhalkultak, de Ingrid már nem felelt. Csak átnyúlt Hagen hóna alatt és finoman megfogta karját, majd elindultak együtt a ligetből kivezető kavicsos úton. Másnap kezdődik a küldetés. Ma este még… csak az övéké. És ez – ebben a pillanatban – mindennél többet jelentett Hagen számára.
